Koldusének

Mi a legnehezebb az éneklésben? Folyamatos megaláztatás ellenére is valami lélekemelőt produkálni, szépséget adni másoknak. Amikor nyíltan kimondva, egy rosszindulatú, esetleg viccesnek álcázott megjegyzéssel, vagy csupán egy porig alázó, megsemmisítő pillantással értésedre adják: Te csak egy rohadt koldus vagy!

Nem számít, milyen csodaszépen, milyen profin énekelsz, úgy, hogy legtöbben arra még két élet tanulása, gyakorlása után sem lennének képesek; nem számít, hogy egyszer kisgyerekek könnyeit szárítod fel, másszor felnőttekét fakasztod, szigorú, szomorú arcokra csalsz békés mosolyt, szórakoztatsz, bút feledtetsz, gyászolót, magányost vigasztalsz, szerelmeseket még inkább megszerelmesítesz, kislányokat táncra perdítesz, látogatóknak felejthetetlen pillanatokat nyújtasz az énekeddel, lényeddel, energiáddal, kisugárzásoddal – mindennap megkapod, hogy te csak egy koldus vagy, aki még csak arra sem érdemes, hogy leköpjék.

Hát, elmondom neked, kedves Olvasó, milyen egy igazi koldus.

Nem arról az öreg néniről szól a történet, aki hosszú szoknyájában hétrét görnyedve, botjára támaszkodva, sántikálva, ócska poharát a járókelők orra alá dugva és csörgetve (ami a törvény szerint szabálysértés) kér pénzt, vagy a zebrán, utcán, járdán fekve-térdelve, sajnálatot keltve koldul – majd a keresetét leadja a jó karban levő fickónak, aki időnként e célból meglátogatja a mamit, és ellátja instrukciókkal. (Becslésem szerint simán megvan a napi 30 rongy, minimum.)
Tehát, nem erről a (valószínűleg román) öregasszonyról van szó.

Tegnap este szépen énekelek a Váci utcában az egyik kedvenc helyemen, ahol fantasztikus az akusztika, és a lakókat sem zavarja a zene. Elmúlt este 9, jó sokan sétálnak, élvezik a karácsonyi hangulatot, a dalaimat is, egyszer-egyszer többen körbeállnak, megtapsolnak, közteresek sehol a láthatáron – úgyhogy havaj. A fagyponthoz közelítő hőmérséklettől eltekintve; kezd lefagyni a lábam az őszi cipőmben. Még szerencse, hogy a kezemet zsebredughatom, hangszeresek ezt nem tehetik meg.

Csakhogy jön a bácsi. A szürke, kis vézna ember, aki valaha jobb napokat látott (azt mondják, festőművész volt), de most arra büszke (jól értetted: büszke), hogy már nyolc éve minden áldott nap ezen a helyen koldul. Az az ő joga és kiváltsága, hogy ezen az egyetlen helyen, mindig ugyanannál az oszlopnál állva kéregessen. Ő itt a király, a tulaj, az atyaisten. Neki ez a hely jár, és kész! Mindenki elmehet a francba, mert őuraságának kizárólag itt tetszik koldulni, nyilván itt megy neki a legjobban a biznisz, az egész nagy Budapesten, ő márpedig tíz méterrel sem hajlandó arrébb menni.

Gyönyörűen nótázok; az öreg – megérkezvén a placcra – meg nem úgy jön oda hozzám, hogy köszön és megkér, menjek már egy kicsit arrébb, amit természetesen rögtön meg is tennék, miután befejeztem azt a dalt – biztos neki is megvan a maga baja, legyen a kisöregnek is karácsony – hanem:

De szemét vagy, hogy ideállsz, bazdmeg!!!

A többi mocskot nem idézem; válogatottan ordenáré gusztustalanságokat fröcsög a képembe, egészen közel jön, (szerintem csak azért nem emel rám kezet, mert nálam is kisebb), színesen ecsetelve a halálfajtákat, amiket nekem kíván. Üveggel vágna fejbe, hogy a cserép kiszúrja a szememet és elvágja a torkomat – ez még a legenyhébb és legszalonképesebb. Merthogy én elveszem az ő megélhetését…

A káromkodás-áradat után a következő pillanatban átvált kis aranyos, szánalomra és szeretetreméltó, papírpoharat tartogató bácsikába, aki csak a jószívű járókelők kegyes adakozásának köszönhetően tud vacsorát venni magának. Meg cigit, persze. És persze, anélkül, hogy bármit is adna érte cserébe, hanem csak elvárja, hogy adjanak neki pénzt, mert ő KOLDUS, tehát az neki jár.

Szóval, talán ez az egyik legnehezebb, amikor egyesek ilyen alakokkal vesznek egy kalap alá. Bevallom, nem használ az önbecsülésemnek… Se művészként, se egyáltalán.

Na, de terveim és reményeim szerint hamarosan ennél értelmesebb, méltóbb dolgokat csinálhatok. (Ebben Te is segíthetsz, ha szeretnél; lásd lentebb)

Most mindenesetre megyek a Váci utcába, kb. este 10-ig. Ha arra járnál, kövesd az angyali hangot, és köszönj rám 😊🎶

Ezt is szoktam énekelni: Szomorú vasárnap (VIDEÓ)

(A másik legnehezebb dolog egyébként pedig talán az, hogy Gerák Andrea művésznő hogyan beszéljen minderről őszintén – hiszen a rajongók azt gondolják, hogy tejben-vajban fürdik, és a kisujját sem kell mozdítania semmiért… De ez majd egy másik sztori.)

– Gerák Andrea (szöveg, fotók)

*****Támogatnál? Online kalapozás (elegánsabban: crowdfunding)*****


Ha tetszenek a munkáim, és szeretnéd támogatni, többféleképpen megteheted. Igen hálásan megköszönöm, amire lehetőséged és hajlandóságod van. Szuperjó karmát is kapsz!

  1. Egy énekes számára természetesen a legjobb támogatás, ha fellépni hívják,
  2. Meghallgatják és letöltik a dalait.
  3. PayPal-on keresztül bármekkora összeget hálásan fogadok: andrea.gerak.music@gmail.com
  4. Bankszámla:
    IBAN: HU46 120105320021373500100000
    SWIFT: UBRTHUHBXXX
    Raiffeisen Bank, Gerák Andrea

Előre is nagyon köszönök mindent!

Gerák Andi

Erőgyűjtés énekléshez a Duna-korzón
Kérés, kérdés, képfelhasználás, fellépés, egyéb együttműködés, rajongás, észrevétel, szerelmeslevél…:
[contact-form]

Leave a comment

Add comment